Anyuci -ról

És mennyi terv, és mennyi meg nem valósult álom.

És …  mindenkinek megvan a maga öröme, bánata.

Valahogyan az évek igazolják a gondolataimat.  Túlzottan ragaszkodó tipus voltam-vagyok.  Lehet ez másoknak sok, nekem ez a természetes.

Nyitott, őszinte és barátságos, jókedvű embernek tartom magam.  Sokszor volt azonban abból már bajom, ha az őszinteséget a másik fél nem tudta elfogadni. Pedig mindig burkoltan fogalmazok, ha negativumot igyekszem a másik tudtára adni.

Meguntam, hogy mindig én kezdeményezzek, mindig én, én, én, én.  Tényleg?  Miért mindig csak én?  Tettem fel pár napja a kérdést magamnak.  Elgondolkodtam…, s

Ebből adódóan megszüntettem az elmúlt napokban szálakat magam körül. Nem volt értelme, hogy benézzek oda, ahol sohasem várt senki.

Fölösleges, hogy másnak a DB-szám növekedését jelentsem.

Nem felhőtlenül jó érzés, de én akartam.

Vannak akiket azért sajnálok…  Pl. Jocókátat.  Varrót, és Könyvest.  

Akit pedig nem kell sajnálnom, az tegnap is telefonált, és nincs szükség az adott oldalra.

Csanádka Te pedig tudd, hogy anyucika nagyon szeret, de olykor nehéz felismerni, és elfogadni…, kevés az igaz ember, az őszinte ember.

Nem elvárásaim vannak.  Nem.  Viszont néha olyan jól esett volna…, ha olykor pl. az, akit éveken keresztül pátyolgattam… olykor szólt volna hozzám 1-2 értelmes, kedves szót.  Mert, és ezt nagyon a szivem mélyéről irom.  MEGÉRDEMELTÜK VOLNA.