Hosszú csend után…

2008 június 23. | Szerző: Mano-anyuci |

újra irok az elmúlt napokról…

Anya június 18. éjjel balesetet szenvedett, de már épülget, gyógyulgat, csupán azt kivánja csak ne lássa, ne nézzen senki az arcámba.  Már arra is gondolt anyuci, hogy nem keres valaki harcos filmbe élethű statisztát?  Mert én kész vagyok a szerepre.  🙂

Apucika is jött…, és velünk volt ismét. Bár én bújtam volna előle…, hogy ne lásson, de ilyen az élet. Igértem, következő alkalommal valami új kozmetikushoz megyek, ha jön, mert ennek a szin-izlés-világa valahogyan nem jött be nekünk!!!  🙂  🙂  🙂

Ti viszont!!!  Szivtátok magatokba egymást. Sokszor csak a háttérben néztelek benneteket, hogy mit képesek vagytok csinálni a másikkal. Azt a szeretetet!!!! Szivmelengető-szivfacsaró egyszerre. Úgy tudtok játszani…, tappogni, huncutkodni, no és BESZÉLGETNI!

A lényeg, hogy Gyümke csak apához érhessen…, és csak hozzá hajolhasson, és csak megszerethesse.  Hihetetlen mennyi szeretet áradt babából és apából is viszont.

Ilyenkor mindig elgondolkodom…, hogy mi lenne, ha minden nap együtt lehetnének…!  APA – és – FIACSKÁJA!!!  Ilyenkor facsarodik a szivem, hogy ….

… nem tettem e rosszul, amit tettem, azaz, hogy tudva előre a jövőt, vállaltam babát, még “egyedül is” a mindennapokban, de nem egyedül, mert apa mindenben segit, amiben tud, és jön, amikor csak tud. Nem! Nehogy félreérts kicsi Csanádka!  Ezalatt csak azt értem, hogy megfosztalak-megfosztottalak egy apától, aki mindig veled lehetne, és helyében van egy appppa, papa, aki ha itt van, csak boldogságot kapsz tőle. 

…………………..

………….

És vasárnap, mikor elment apuci, kora délelőtt…, szokásodtól eltérően, ami ugye 6 és 7 órai kelés… avagy legkésőbb félnyolc… NOS!!! MÉG háromnegyed -9-kor sem ébredtél fel.

Nem akartál fájdalmasan búcsúzni, avagy, hogy apának jobban fájjon, mint amennyire…. eleve fáj(t).

Tudom, hiszem, hogy ez volt az 1-edüli oka, hiszen soha máskor még nem aludtál eddig……..