Olyan hihetetlenül jól beebédeltél ma, és az uzsi is fantörpikus volt, nem beszélve a vacsoráról…
Olyan… szóval… nagyon dibi-dobizott emiatt is a szivecském…, mert már régen láttam rajtad, hogy örültél volna, hogy ehetsz, eszel…
Olyan finom melegen sütött ma a nap…
Olyan sok tennivaló van a kertben…, és Te Olyan kedvesen játszottál mellettem, amig én tettem vettem…,
Olyan ügyesen telepakoltad a vödrödet földdel a kis lapátkáddal…, és Olyan természetes számodra, hogy anyuci a maga és persze a Te szórakoztatásodra is, ha talál, akkor a kezedbe adja az “útjába eső” gilisztákat. 🙂
Olyan nagyon szeretném megcsinálni a kertet végre úgy, ahogy mindig is szerettem volna…, hogy bárhová léphess…, és ne kelljen “fegyelmezni…”, és félni, és semmi bajod ne esshessen…
Olyan nagyon…
Olyan nagyon…
… … …
Talán egy-két hét…, és … irhatok arról is, hogy sikerült a tervemet megvalósitanom, csak a kezem (jobb csuklóm) jönne kicsit rendbe…, mert olyan nagyon fáj néha…
Olyan nagyon szükségem van, lenne, lessz segitségre, mert anyukámat nem engedem, hogy bármit is csináljon a kertben, hiszen akkor… irány vissza a kórház, én pedig kevésnek érzem magam mindet megcsinálni, no meg a kezem…!
Olyan nagyon akartam, hogy a régi “kerti segitőm”, Topis ráérjen…, igy a délután elmentünk együtt hozzá, oda, ahol lakik, de épp nem volt otthon…, ám este végre hosszú idő óta először találkoztunk…, és egyeztettünk…